Egy régi érzés felidézése...

Réges régen, írtam egy érdekes levelet amit akkor lehet, hogy elsősőrban önmagamnak írtam. S ma... végre megtaláltam :)
Gondolatok az Ismeretlen hetköznapokból

október 26, 2000
"Áldásokban gazdag hétköznapokat!
Hogy van? Tudom, hogy nem élvezi a monotonságot és ezért szeretném megkérdezni öntõl, hogy miként aquarellezi be a szürke pillanatokat, órákat, napokat? Miért van az, hogy csalódunk? Csalódunk egy ifi tartalmában, egy közösség szükössége miatt, a barátaink változása és eltávozása miatt, ugyanis minden ami közelinek, meghittnek, építõnek, boldognak, áldásnak bizonyult, tünt mára már nem aktuális, nem boldogít, nem közeli, nem "csábítja" az érdeklõdésünket, a közremüködésünket. Miért van mindez így? A kor miatt van, vagy netalán a maturandusszal megtüzdelt huszontúliévek, a munkás hadosztálynak ilyen mellékhatásai vannak? Pedig olyan jó volt reggel hétre menni egy imaközösségbe, egy vasárnap este megosztani az érettség elõjeleit, egy baráti körrel beszínesíteni a hétköznapokat és élménydúsabbá tenni a vasárnapi külszolgálatokat... Mostanság már a lelkiek helyett azt veszem észre, hogy tulzottan a racionális értelem, a szervezettség, a tárgyalás van divatban. Furcsa azt venni észre, hogy nincs ami jó volt és megelégedni azzal az újjal amit szürkének, monotonnak látok, érzek, vélek. Az elöbb egy instrumentált hallgattam Yanni elõadásában, "So long my Friend" címmel és nagyon jólesett a dallama. Hiányzanak a régi barátaim közelsége, a közvetlenségük. Olyan furcsa, hogy õk is dolgoznak, elköltöztek, családot alapítanak. Számomra az ilyen változások nehezen tudnak varázslatosaknak tünni, pedig 'C’est la vie' avagy az élet megy tovább, ugyebár. Nem tudja mit akarok itt pötyögtetni?, hiszen az az érzésem, hogy még a levelem is nehezen tudja megemészteni ezeket a soraimat. Igen, azt hiszem túl önzõ vagyok és ezért van az, hogy akiket nagyon kedvelek, szeretek, megértek csak egy-egy életepizódra pottyannak be a mivoltomba és mivel túlságosan is ragaszkodó típus vagyok ezért Isten tovább tereli õket, avagy muszáj mindennek, mindenkinek aki örömöt serkent elõ az életemben tovább vonulnia? Nem akarok felnõnni, és unom, hogy a munka ennyire jól bírja lefoglalni az életerõmet a maga szürkeségével. Érdemes felnõtté válni? Hát ezt kár bogoznom mivel ez egy kényszerünek tűnő szükséges életepizód. Annyi miértel foglalkozik a fiatalság és én is, de meguntam a miérteket hiszen van egy jobb valami: "Viaţă din abundenţă!".Ön miként vészeli át ezt a kritikusnak vélt "hócipõt"? Ön szokott ilyesmikkel pancsolni az élet tengerében? Vagy netalán a munka, a hobby, a szolgálat kicserélte ezt a szallagját a fejmagnójában, és másként tudja átélni ezt a huszontuli éveket? Néha én is nagyon tudom bírni a jövök-megyek, teszek-veszek eseménydús napokat de amikor betoppan egy-egy nyavalyás nap mintha kivégezne teljesen. Pedig jó magyarázgatni a mateket és örömmel követni amint a nebuló kapisgálja a megoldhatatlannak tûnõ feladatokat, tételeket... Találkozni egy-egy baráttal és egy jót társalogni, ujrateremtvén a régi és szeretett kommunikáció áldásokat, együtt megbeszélni valamit, együtt megnézni egy "Árnyékország" életrajzi vászondarabot és megtárgyalni, hogy tényleg olyanok voltak az akkori ..., s ma mi is van úgy igazándiból. Ön mit szól mindezekhez? Van kedve hozzászolni, mert ha igen akkor bátorítom a kukacolás öröm szerzésére. Manapság már csak kukacolgatok egy-egy barátnőmmell és élvezzük egymás stílusat. Azért barátnõk mert a barátok nemtudják élvezni a levelezést.

Tényleg, amit mondott az este kb. úgy összegzõdött bennem, hogy Ady értelmiségi, Sámuel pedig lelki - annyira hiányzik Sanyi is, Sámuel is. Egy kicsit nagyon nem könnyü betelni élettel és úgy élni meg a napjaimat. Hiányzanak a csendes pillanatok, mint amilyen szokott lenni egy-egy áhitat, amikor meghajtom a fejem és az isteni csendesség betölti a lelkemet és átitatva kulcsolhatok együtt a Szeretet Atyával.

Kifogytam a sorokból és az értelmem pihenõt igényel és ezért szeretném megköszönni a figyelmét, a türelmét, megértését és a reményteli visszajelzését, levelét.
Áldott örömidot kívánok. Bye-bye!"

PS: a friss barátaimat is hiányolom, miért nem élünk mind egy helyen? :) Várom reakciótokat...